(1.)Honnan származik a Tokio Hotel elnevezés?
Bill:Olyan nevet kerestünk, ami minket szimbolizál. Abban az idõben sok mindenen mentünk keresztül; az elmúlt évben felvettük az albumot, és mindent elõször csináltunk. Gondoltuk, mivel mind városiak vagyunk, ezért szükségünk van egy városra, ami minket jelképez, illetve ránk utal. Tokiót választottuk... Habár még egyikünk sem volt ott. Azt hiszem, ez találó, mert új dolgokat élünk meg, s ezért akartunk egy várost, ahol még nem jártunk. A Hotel név pedig onnan jött, hogy szinte mindig úton vagyunk. Nevezhettük volna magunkat "Berlini Vendégfogadónak" is, de a Tokio Hotel szerintem menõbb.

(2.) Mesélnétek az elsõ dalotokról, a "Durch den Monsun"-ról?
Bill: A szöveget közösen írtam a producerünkkel, bár sajnos megoszlottak a vélemények. A legfontosabb szempont az volt, hogy egy másik világról szóljon, ahol az ember sok kalandon és veszélyen megy keresztül.

(3.) Már a Tokio Hotel elõtt is egy banda voltatok, és fellépésetek is volt. Hogy hívtak titeket akkor?
Bill: Akkor "Devilish"-nek hívtak minket. Nem terveztük, hogy megváltoztatjuk, mert vagánynak találtuk, ha az ember németül énekel, és német neve van. Abban az idõben mindegy volt, és nem volt kedvünk új nevet keresni, elfogadtuk azt, ami volt. De mára már minden megváltozott, ezért is kerestünk egy új nevet a bandának.

(4.) És hogy jutottatok el idáig?
Bill: Tom és én már nagyon rég óta zenélünk; 7 évesen kezdtük, amikor az édesanyánk túl volt az életveszélyen. Volt egy gitár a szobájában a falra akasztva, amit Tom egyszer leszedett, és akkor kezdõdött minden. 9 évesen volt az elsõ fellépésünk, abban az idõben írtam az elsõ dalomat is, természetesen németül, mivel nem volt más lehetõség. Angolul akkor még nem igazán tanultam az iskolában. Georg és Gustav 5 évvel ezelõtt csatlakozott hozzánk egy klubban, egy fellépés alkalmával. Elõtte csak ketten léptünk fel Tommal. Aztán az év vége felé egy alkalommal felfedezett minket egy producer, aki bevitte a bandát egy stúdióba. Nem sokkal utána felvettük az elsõ albumunkat, és végül ez az út vezetett el minket a lemezcéghez.

(5.) Mennyiben befolyásolta ez az iskolát? És a szüleitek hogyan viszonyultak ehhez?
Tom: Próbáltuk ezt az egészet valahogy finoman éreztetni velük; a fellépéseket hétvégére vagy délutánra ütemeztük, ha pedig éppen úton voltunk, a buszon csináltuk meg a házi feladatot, és az összes többi iskolával kapcsolatos dolgot. Most szerencsére éppen nyári szünetünk van.
Gustav: És röviden szólva a szüleink mindenben mögöttünk álltak.
Bill: Muszáj volt minket támogatniuk, máskülönben nem ment volna. Georg most már 18 éves, és van jogosítványa, de elõtte muszáj volt valahogy eljutnunk a fellépések helyszínére, ahonnan természetesen haza is kellett jönnünk. Ezt akkor még a szüleink intézték. Már csak azért is, mert az anyukánk is zenélt, és szintén egy bandában játszott. Többek között ezért is támogatnak minket a szüleink.

(6.) És mi a helyzet a lányokkal? Elkülditek õket, vagy azért van esélyük?
Bill: Most éppen mind szinglik vagyunk. Egyébként a mi álomlányunknak úgy kell kinéznie, mint az Olsen ikreknek.
Tom: Bill és én ezt a lánytípust szeretjük a legjobban. Ugye nem kell jellemeznünk? Persze azért ha egy lányt helyesnek találunk, ugyanúgy megfordulunk utána. Nem ragaszkodunk olyan keményen ehhez a típushoz.
Bill: De mindenestre a lánynak alacsonyabbnak kell lennie, mint mi... (Hogy minden stimmeljen.)
Georg: Én sem ragaszkodom annyira ehhez a típushoz.
Gustav: Hogy az a lány éppen szõke vagy barna, nekem teljesen mindegy. Nagyon sok szép lány akad a világon.

(7.) Mi a tervetek a jövõre nézve?
Georg: Az biztos, hogy szeretnénk sokat játszani élõben, hiszen ezt szeretjük a legjobban. Ezen kívül nagy álmunk, hogy valamikor majd élõben játszunk Tokióban.
Bill: Igen, ez egy "banda álom". Ha egyszer eljutunk Tokióba, biztos nagy fesztivált rendezünk, és jópárszor fellépünk. S persze reméljük, hogy sok-sok ember vesz majd részt rajta.